Ajtó nélküli szobában születtem, hol évek óta ülök teljes sötétben.
A mélységből kezek nyúlnak felém, s torkom szorongatása tárul elém.
De nem fulladásom a fő cél, csakhogy szenvedjek, amíg ő él.
Nem tehetek mást, csak tűrnöm kell, hisz’ a tömör fal nem enged el.
Szívem indák szorulása próbálja megtörni, erősebb ez bárminél, nem enged szabadulni.
Tüskés korbács véresre szaggatja bőrömet, nem érzek már fájdalmat, csak örömet.
Minden egyes ütésnél boldogabb leszek, mert tudom, egyre közelebb a végzet.
Elmúlik majd minden szívfájdalom, boldog leszek, mert megszűnik poklom.
Ha végre megszabadulok majd tőled, a szobában világos lesz, s egy ajtón kilépek.
/2007. október 4./ |